Az életvezetés feladata

2019.02.10

Dr. Papp Miklós

Az életvezetés fogalma Platónra és Arisztotelészre vezethető vissza, nem pusztán egy divatod kifejezés a modern - posztmodern világban. Platón szerint az életvezetés feladata onnan ered, hogy az istenek gondoskodása az emberről hiányos, és nekik maguknak kell gondoskodniuk az életükről. Mintha az istenek magukra hagyták volna az embert. Meg kell találniuk azt az életmódot, ami a legelőnyösebb a számukra, és az egész polisz számára, ami nem egyszerűen állati, ösztönös, hedonista, hanem filozofikus, bölcs, mértékletes.

Arisztotelész szerint minden a saját természete szerinti céljára törekszik.

 A célt maga a természete tűzi elé, s a létezőben van is egy belső erő (entelekheia) a célja eléréséhez. Az ember gondolkodó, "logikával rendelkező" lény (dzoón logikón ekhon), az a természete, hogy gondolkodik. A természetes észszerűt jelent: nem az emberfeletti természet tűz az ember elé célokat, hanem eszével ismeri fel, mi a természetes, értelmes célokat tűz maga elé, és igyekszik értelmes életvitellel, erényesen azt megvalósítani. Az emberben van törekvés az önfenntartásra, de az a természetes számára, ha ezt ésszerűen igyekszik megvalósítani személyes életében, és a poliszban is törekszik arra, hogy mindenki életvezetését összehangolja.

Az életvezetés alapvetően döntéseket jelent, és azok stratégikus végig vitelét. A gyorsan változó világban dicséretes jelszó lett a "mobilitás", és sokat hangoztatják: "ami biztos, az a változás". A fő kérés az: vajon a személy a történelmi szituáció változékonyságában improvizálva hoz döntéseket, vagy létezik-e a személy önérvényesítése minden változó szituációban? Létezik a személy kontinuitása a döntési láncolatokban? Vajon a döntések abszolút függetlenek egymástól, a személy pedig nagy varázslóként örökké függetlenül a háttérben marad? S ezekből fakadóan minden döntés tetszőlegesen cserélhető, a személy szabadsága éppen a döntéseitől való szabadságot is jelenti?

Alapvetően nem azt látjuk, hogy a döntések függetlenül, totális szétszórtságban vagy teljes ellentmondásban állnának egymás mellett, hanem sorozatot alkotnak: a döntések fényképek, de filmmé állnak össze. A fényképek és a film mögött létezik a személy, a döntéshozó: a döntésekben és az életvezetés filmjében a személy profilja rajzolódik ki, róla szólnak. A döntések a személy önmegvalósulásai. Használhatjuk a beszéd hasonlatát is: a nyelv használatának vannak grammatikai szabályai, de mégis egyéni, személyes, olykor művészi, ki hogyan használja a nyelvet. A nyelvhasználatban maga a személy közli önmagát. A döntések is ilyenek: vannak tények, határok, szabályok, mégis a döntéseken keresztül a személy önmagát mondja ki, valósítja meg - egyedi módon.

A döntés tulajdonképpen önrendelkezés. A személy a döntéseken keresztül valósítja meg önmagát, így az életvezetés tulajdonképpen önkibontakoztatás.  

A döntéseknek természetesen hierarchiájuk van: minél jobban "belemondja" magát a személy a döntésbe, minél inkább elválaszthatatlan az identitásától, annál inkább életre szólóak ezek a döntések. Ilyen nagy döntések a hit vállalása, a házasság, a szülőség, a hivatás, de kevésbé "mondja bele" magát pl. egy pizza választásba. A nagy döntésekbe a személy a legintenzívebben "mondja bele" magát, a legmélyebben ezekkel identifikálódik, ezek megtartásához önelköteleződéssel ragaszkodik, s ezek feladása valamilyen szinten önfeladás is. A nagy döntéseket aztán napi szinten közép - és rövidtávú döntésekkel realizáljuk, hogy ne maradjanak absztrakt álmok. A döntés ilyen értelemben a személy külső gesztikulációja, történelmi megvalósulása, valódi önkifejeződése. Mivel az életvezetés átháríthatatlan, ezért szeretjük használni az "önrendelkezés, önkifejeződés, önelköteleződés, önfeladás" kifejezéseket. Ez az átháríthatatlanság egyszerre kitüntetés és teher: helyettünk senki sem lehet boldog, ez a jó oldala, de egyben feladat is, a mi megterhel.

Persze ahogyan az ember, a döntései is "két világ polgárai". Ahogyan az ember rokona Istennek istenképiségében, úgy rokona a teremtményeknek is testiségében. Az embernek van fizikai és metafizikai természete, így a döntéseinkben is van abszolútság és történelmiség, változatlan és változó dimenzió. Mindkét aspektust őrizni akarjuk. Minél nagyobb a döntés, annál inkább véglegesít, s minél kevésbé fontos, annál inkább átengedjük a történelmiségnek, mulandóságnak. A két végletet akarjuk kerülni: az ember nem Isten, nem tud minden döntése tökéletes lenni, minden döntésébe nem tudja magát abszolút módon "belemondani". Ugyanakkor az ember nem is csak mulandó, akit kósza levélként ide-oda sodor a történelem. A szélsőségesen liberális szemlélettel szemben, ami mindent kicserélhetőnek tart, védeni akarjuk, hogy a nagy döntésekben van valami végérvényes, maradandó, ahogy a személyben is. Ha ugyanis a történelemben minden folyik a történelem sodrával, ha a személy minden döntését kiszolgáltatja a biológia, a történelem, a szociológia szeleinek, akkor végső soron feloldódik a személy. Aki minden döntésben oda- visszalép, az végső soron nem alakítja a történelmet, hanem sodródik vele: semmibe sem adja bele igazán önmagát, csak belemártózik ebbe-abba. Faliújság lesz sok képpel, amin minden tetszőlegesen kicserélhető: legyen az szerelem, barát, vallás, közösség. Egy ilyen mindent kipróbáló, semmiben el nem köteleződött életvezetés vége nem a minden megnyerése lesz, hanem a teljes szétszórás, a semmi. A személy akkor realizálja önmagát, ha bizonyos döntésekbe történelmileg belemondja" magát, és akkor őrzi meg önmagát, ha a történelem folyamán ezekhez ragaszkodik. Aki nem ismeri el, hogy létezik végérvényes döntés, az azt állítja: nincs végérvényes én, csak mindig improvizatív én van. Viszont ez azért filozófiai önellentmondás, mert ezt mégiscsak állandónak tartja...

A döntéseknek azonban nem csak a végérvényes, hanem a történelmi dimenzióját is komolyan akarjuk venni. A döntés meghozatala nem tekinthet el a történelmi adottságoktól: a test genetikájától, a családi pszichés hatásoktól, a kulturális környezettől, a történelmi helyzettől. Mielőtt a lét feladat, előtte adottság. A döntést nem egy absztrakt légüres térben hozzuk meg, hanem történelmi helyzetünkben. Adottak a nyersanyagok, amibe egy személyes projektet viszünk bele. Az adottak kötnek, a nulláról senki sem kezdheti az életét, de nem determinálnak abszolút módon, a nyersből nekünk kell kimunkálnunk életművünket. A meghozott döntéseket aztán történelemben visszük végig, de ebben a tettben is komolyan akarjuk venni a a történelmiséget. Bármennyire ragaszkodunk a nagy döntések abszolútságához, végérvényességéhez, azokat nem változatlan kődarab módjára kell végigvinni a történelemben, hanem teremtően kibontakoztatni. Demmer hangsúlyozza: a hűség nem változatlanságot jelent, hanem teremtő kibontakozást. A hűségben nem azt vállaljuk, hogy a döntést a halálunkig változatlanul hagyjuk, hanem egyre jobbá tesszük, egyre jobban kibontjuk annak gazdag igazságát.

A Biblia úgy beszél az ember teremtéséről, mint aki istenképiséget kapott, hogy "művelje és őrizze" a világot. A művelés az életvezetése alakítását is jelenti: Isten az embert megszólítja, partnerként tekint rá, az együttműködés lehetőségével tünteti ki - még a többi teremtmény passzívan van alávetve neki. Isten az embert olyan szabadsággal tiszteli meg, hogy dönthessen önmagáról: Isten az embert "saját döntése hatalmába adta" (Sir 15, 14), persze Isten előtti felelősségben. 

A jó élet sikere rajtunk is múlik, sem a boldogság, sem a balsors nem végzetként hullik ránk, Isten sem oldja meg nélkülünk az életvezetésünket. 

Forrás: Papp Miklós: A jó és a rossz között - az életvezetés etikája, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2016, 16 - 19 p.